Sosem gondoltam volna, hogy ennyire beleszeretek a hajózásba – de a Karib-tenger tényleg levett a lábamról. Minden nap tartogatott valami újat: új helyszínt, új élményt, új emléket. Ez az út nemcsak kikapcsolt, hanem inspirált is – és most megpróbálom átadni nektek, milyen volt ez a karibi hajóút.
☀️ Első napom egy óceánjárón – az élmény, amit sosem felejtek el
2009-ben vágtam bele életem első óceánjárós hajóútjába és bár azóta sok minden történt, a legelső nap emlékei azóta is élénken élnek bennem. A barátnőmmel Orlandóból indultunk egy transzfer kisbusszal és dél körül meg is érkeztünk Miami kikötőjébe, ahol kezdetét vette a nagy kaland.
Az első lépések a hajó felé
🧳 Ahogy kipakoltuk a csomagokat a kisbuszból, máris odasietett hozzánk egy hordár, és kérdezte, melyik hajóra megyünk, melyik kabin a miénk. Rutinból rátette a címkét a bőröndökre, majd közölte, hogy ezért bizony borravalót szokás adni – amit előre olvasgatva már tudtam is. Csomagonként egy dollár a bevett szokás, ehhez tartottuk magunkat. 💵
❄️ A terminálba lépve azonnal megcsapott a jegesre állított légkondi – már-már reptéri hangulat fogadott. Átestünk egy biztonsági ellenőrzésen, majd sorra kerültünk a check-in pulthoz, ahol megkaptuk a beszállókártyánkat. Ez a plasztikkártya volt innentől kezdve a mindenünk: ezzel nyitottuk a kabinajtót, ezzel fizettünk a hajón és a kikötőkben is, sőt ez alapján azonosítottak minket minden ki- és beszálláskor.
A hajóra lépve
Egy kisebb folyosón keresztül léptünk a hajó fedélzetére – konkrétan a Carnival társaság Destiny nevű hajójának harmadik emeletére. (Destiny magyarul Sors, így nem is csoda, hogy itt el is dőlt a sorsom, biztosan nem ez lesz az utolsó hajóutam! 😊) Először csak kapkodtuk a fejünket: hatalmas embertömeg, mindenki valamerre igyekezett, de fogalmunk sem volt, merre induljunk. A hajó 11 szintes volt, 1.321 kabinnal, 3.360 utassal és 1.040 fős személyzettel – szóval nem túlzás azt mondani, hogy egy úszó városba csöppentünk.
Úgy döntöttünk, először megkeressük a kabinunkat. Nem sikerült elsőre… de másodjára már igen – csak sajnos még nem volt kész. Így visszamentünk a fedélzetre, és próbáltunk helyet találni az egyik étteremben, ami nem volt könnyű, hiszen mindenki ugyanerre gondolt. Végül azért sikerült egy asztalt levadásznunk, és nekiláttunk az első hajós ebédünknek. 🥗
A kis tájékoztató füzet, amit beszálláskor kaptunk, elárulta, hogy a kabinokba csak fél kettő után lehet bemenni, így még pihentünk egy kicsit, nézelődtünk. Végül lemehettünk – a miénk egy teljesen egyszerű, belső kabin volt, ablaktalan, a hajó belsejében. Magunk között barátnőmmel ezt csak úgy emlegettük: Titanic-módra a fedélközben laktunk.
A nagy bőröndjeink még nem érkeztek meg, így nem tudtunk átöltözni, inkább körbejártuk a hajó többi részét.
Indulás Miami kikötőjéből
A felső fedélzetről figyeltük, ahogy a hajó lassan elhagyja Miami kikötőjét, megkezdődött hát a karibi hajóút. Szürke felhők gyülekeztek a város fölött – úgy tűnt, épp időben indultunk el. Mire visszaértünk a kabinba, a csomagjaink is megérkeztek, de sok időnk nem maradt – jött a hangosbemondó, miszerint hamarosan kezdődik a kötelező mentési gyakorlat.
Az ajtón belül egyértelmű jelölés mutatta, hogy a mi kabinunk melyik mentőállomáshoz tartozik. Mikor megszólalt a riasztó, már indultunk is felfelé – három szinttel feljebb, lépcsőn, mert a „vészhelyzet” miatt a liftek le voltak állítva. A személyzet – mentőmellényben – mindenhol segített, terelgetett. A fedélzeten sorba állítottak minket, majd elmondták a legfontosabb teendőket egy esetleges baj esetén. Olyan volt az egész, mint valami sortűz előtti kivonulás – de szerencsére csak gyakorlat volt.
Vacsora a nagy étteremben
Este hatkor már sorakoztunk a fő étterem bejáratánál – ez volt az úgynevezett korai vacsora időpont. A másik turnus este 8:15-kor kezdődött. A mi fix asztalunk a 169-es számot viselte, egy nyolcszemélyes asztal, ahol később megismerkedtünk az asztaltársainkkal is: egy fiatal amerikai párral (Mandy és Joe), valamint egy háromfős hölgycsapattal, akik családtagok voltak – a legfiatalabb 50 körül, az anyukájával és annak húgával utazott. Nagyon barátságosak voltak, és igazi Green Bay Packers (amerikai focicsapat) rajongók – már az első vacsorán beavattak minket a kedvenc csapatuk titkaiba.
A pincérünk – Anak, Indonéziából – kedves és figyelmes volt, néha kicsit komikus is. A segédje, Humberto Kolumbiából, szintén szórakoztató figura volt, kissé ügyetlen, de nagyon jóindulatú.
🍽 Már az első estén éreztük: ez bizony nem egy mindennapi vacsoraélmény lesz. A pincér elvette az asztalkendőt, és elegánsan az ölünkbe terítette – mi pedig zavarunkban csak néztünk, de aztán gyorsan megszoktuk. Az étlap mindig változatos volt, mi pedig rendszeresen választottunk levest, jó magyar szokás szerint. A többiek inkább salátáztak vagy rákot ettek – mi viszont távol tartottuk magunkat a tengeri herkentyűktől. Szerintem ők sem eszik otthon ezeket nap mint nap, csak most „rágyúrtak” az élményre.
A vacsora végén forró teára vágytunk, mert természetesen itt is ezerrel ment a légkondi, és fáztunk. Ez volt talán az egyetlen kényelmetlen rész a hajóúton: bent mindig hideg volt, kivéve a kabint, ahol az első dolgunk volt kikapcsolni a hűtést.
Esti program – bingó és amerikai foci
📺 Vacsora után sétáltunk egyet, nézelődtünk, ismerkedtünk a hajóval. Betértünk a háromszintes színházterembe, a Palladium Lounge-ba, ahol épp bingót játszottak, majd kezdődött a welcome show is. A beszédes résznél viszont inkább elsétáltunk, és meg sem álltunk a Sport Bárig – ahol éppen amerikai foci meccs ment. Az asztaltársaink kedvenc csapata játszott, úgyhogy maradtunk is megnézni egy kis időre. Telitalálat volt: épp egy Touch Down pillanatát kaptuk el, és hatalmas volt az öröm – őrjöngés, ujjongás, de teljesen barátságos hangulatban. Szuper élmény volt látni ezt a laza, de lelkes közösséget.
Ez volt tehát az első napom a tengeren – még el sem indultunk igazán, de máris rengeteg új élménnyel gazdagodtam. Azóta is úgy emlékszem vissza erre a napra, mint egy külön világ kapujára, ahol minden új és izgalmas volt.
2. nap – Napozás, medence, hajós versenyek és elegáns vacsora
Az első teljes napunkon nem kellett ébresztőre kelni, így ki tudtuk aludni magunkat a sötét, ablak nélküli kabinban. Csak fél 9 körül ébredtünk, aztán irány a svédasztalos reggeli a fedélzeti étteremben. Minden volt, mi szem-szájnak ingere: péksütik, tojásrántotta, pirított szalonna, kis kolbász, sült krumpli, müzli, tej, kakaó, gyümölcslé… de sajnos a zabkása és tejbegríz nem váltak kedvenceinkké, ezekből nem is ettünk többet.
👙 Reggeli után visszatértünk a kabinba átöltözni, majd kimentünk napozni. A fő medencénél már nem volt szabad napágy, így hátrébb, a hajó csendesebb részén találtunk helyet. Igaz, itt néha hallatszott a gépház zaja, de cserébe nyugalom volt. A nap erősen sütött, de a szél enyhítette a hőséget. Én nem vagyok nagy napozós, így gyakran csobbantam a medencébe, vagy lecsúsztam a csúszdán.
Dél körül megnéztük a jégszobor-faragó bemutatót – egy hatalmas jégtömbből pár perc alatt gyönyörű delfin született. Aztán útban az ebéd felé belefutottunk egy „furry chest contest”-be – azaz szőrös mellkas versenybe. Kb. 15 férfi versenyzett, négy önként jelentkező nő zsűrizett. Volt zenére vonulás, ruhalevétel, tapizás, izommutogatás és közönségszavazás. Igazi amerikai show – ám meglepően szórakoztató volt. 🤣
Ebéd után visszamentünk napozni, majd délután elkezdtünk készülődni az elegáns estére. 📸 👗 Felvettük a csinos ruháinkat, és irány a fotósokkal teli folyosó – különböző háttereknél készítettek rólunk képeket, de végül nem vettünk belőlük, mert nem lettek igazán jók.
A vacsora ismét fantasztikus volt. A desszert után, mielőtt a pincérek felszolgálták volna a kávét, közösen énekeltek egy dalt, miközben minden vendég a feje felett pörgette az asztalkendőt – úgy tűnt, ez egy hagyomány a hajón.
Vacsora után kipróbáltuk a kaszinót is – egy aprópénzes automata játékot, amivel napi 1 dollárt vesztettünk, de jó móka volt. Este a színházteremben egy látványos zenés-táncos show-t néztünk meg. Külön kiemelendő, hogy a sarokban jeltolmács is volt a siket nézők számára – sőt, félidőben váltották is egymást. Hihetetlen figyelmesség!
💃🕺 Ezután átmentünk a diszkóba, ahol kezdetben remek 70-80-as évekbeli zenék szóltak. Később funky stílusba váltottak, amit inkább az afroamerikai vendégek éltek igazán – mi pedig élvezettel néztük a táncukat. Nagyon látványos volt! Mikor elfáradtunk, visszavonultunk a kabinunkba, készülve a másnapi első kikötésre.
3. nap – Grand Turk: napkelte, integetés a kamerába, és snorkeltúra
🕘 Hajnalban, 5:30-kor keltünk, mivel korán kötött ki a hajónk Grand Turk szigetén. Bár a reggeli csak 6:30-tól volt, kicsit csúszott, így volt időnk napkeltét nézni a fedélzetről – csodás látvány volt, ahogy a nap felkelt a kék tenger felett.
🙋♀️ Grand Turk a Turks és Caicos-szigetek része, brit fennhatóság alatt. A fővárosa Cockburn Town, és ez volt a karibi hajóutunk első megállója. Ahogy kikötöttünk, a parton integető emberek fogadták a hajónkat. Leszálláskor lehúzták a kártyánkat a biztonsági ellenőrzéshez, majd először sétáltunk el testközelből a hatalmas hajónk mellett – megdöbbentő volt az óriási mérete. 🛳️
🌴 Átsétáltunk egy vámmentes bolton, majd egy pálmafás, virágos főtérre jutottunk, ahol színes, egyszintes házikók álltak. Próbáltuk megtalálni azt a teret, amelyet webkamerán láttunk korábban – szerettünk volna hazaintegetni. Egy helyi árus próbált segíteni, aztán egy biztonsági őrnő is, de végül egy mosolygós túravezető srác tudta pontosan, hová menjünk, és el is kísért minket a kamera elé. Sikerült integetnünk haza – legalábbis megpróbáltuk, de állítólag nem nagyon látszottunk.
🛥️ Negyed 9-kor indult a szervezett programunk: snorkel túra Grand Turk híres korallzátonyaihoz. Egy kis hajóra szálltunk a stégről, majd 15 perc hajózás után elértük a Round Cay nevű pontot. Itt megkaptuk a felszerelést – maszk, pipa, békatalp és modern, felfújható mentőmellény – és kezdődhetett az élmény… 🧜♀️
Grand Turk – Színes halak, világítótorony és egy kis Bailey’s
🐠 Grand Turk maga a búvár-paradicsom – gyönyörű korallszigetek, színpompás halak, és egy hangulatos kis városka várja az ide látogatókat. Mi sem hagytuk ki ezt a lehetőséget, és egy felejthetetlen félnapos snorkel-túrával kezdtük a napot. 🐟
Snorkel túra a Round Cay-nél és a Horseshoe Reef-nél
🏊♀️ A túravezető összegyűjtötte a kis csapatunkat, és egy stéghez mentünk, ahol beszálltunk egy kis hajóba. Közben persze gyönyörködtünk az óriási tengerjáró hajónkban – tényleg lenyűgöző látvány. Körülbelül 15 perc hajózás után megérkeztünk a Round Cay nevű helyhez, ahol megkaptuk a snorkel felszerelést: maszk, pipa, békatalp, valamint egy modern, felfújható mentőmellény.
A víz kellemes volt – nem olyan meleg, mint tavaly Mexikóban, de jól esett. A maszkom kiválóan működött, így végig élvezhettem a látványt odalent: gyönyörű korallok, sokféle hal, de szerencsére nem jöttek olyan közel, mint például Thaiföldön.
A túravezető hozott valamilyen halkaját – valószínűleg pépesített halat vagy húst –, és amikor kinyitotta a flakont, azonnal ellepték a halak. A víz alatti kameránkkal (ami szerencsére volt nálunk) remek képeket készítettünk. A vezetők nagyon figyelmesek voltak, elkérték a kamerát, és ők is fotóztak minket, még a víz alól is.
Egyszer csak az egyikük szólt, hogy adjam oda a gépet. Odaadtam – nem tudtam, mire készül. Kis idő múlva visszatért, és mutatta, hogy mit fotózott: egy moray, azaz moréna. Elsőre fogalmam sem volt, mi az, csak annyit mondott, olyan, mint egy angolna vagy inkább anakonda – nagy nevetés lett belőle. Amint megnéztem a képet, gyorsan elhatároztam, hogy én ezt inkább nem néztem volna meg élőben…
Horseshoe Reef és vissza a partra
🏊♀️ Bő fél óra úszkálás után a hajókürt jelzett, és áthajóztunk a Horseshoe Reef-hez (alakja után kapta a nevét). Itt egy kicsit más volt az élővilág, de továbbra is gyönyörű – a kisebb-nagyobb kék halak itt is elvarázsoltak. Itt is kb. fél órát töltöttünk a vízben, majd visszamentünk a kikötőbe. Útközben egy csodálatos, fehér homokos partszakasz mellett haladtunk el – a türkizkék víz, a napsütés és a sziget látványa igazán mesébe illő volt.
Kisebb városnézés – taxival és világítótoronnyal
Gyorsan visszaszaladtunk a hajóra, letettük a vizes holmikat, és irány a városnézés. A hajóra való visszalépésnél a kártyánkat is leolvasták, és repülőtéri szintű biztonsági ellenőrzésen is át kellett mennünk – csomagröntgen, fémkereső kapu, minden, ami kell.
🚕 Ezután egy taxit fogtunk – itt nem úgy működik, mint otthon: több utast is felvesz, és különböző helyeken teszi ki őket. Az autó viszont meglepően modern volt, automata tolóajtókkal – csak ámultunk.
A sofőrünk egy középkorú, rendkívül lelkes nő volt, aki végig kommentálta az utat: mikor épült az egyes ház, milyen története van, hol állt a régi templom stb. Sajnos nem volt túl sok időnk, így fő célunk a sziget végében álló világítótorony volt.
Világítótorony, hurrikánok, űrutazás
A világítótorony 1852-ben épült – darabjait Európából hozták ide. A sofőrünk több táblára is felhívta a figyelmünket, amelyeken érdekes történeteket lehetett volna olvasni, de idő hiányában inkább csak élveztük a kilátást.
🚀 Érdekesség, hogy a közelben van egy amerikai haditengerészeti bázis is, illetve, hogy 1962. február 20-án John Glenn űrkapszulája ezen a környéken csapódott be az óceánba.
A visszaúton megálltunk a belvárosnál, így útba esett egy régi sólepárló terület is. Régen a lakosság 80%-a a sóból élt, ma már nem aktív a kitermelés, de a medencék emlékeztetnek a múltra.
Belvárosi séta és kis vásárlás
A belváros kicsi, régi házakból áll, bermudai stílusban épültek. Sajnos az idő rövidsége és a hőség miatt csak a part menti úton sétáltunk, de így is láttuk a múzeumot, könyvtárat, valamint egy ital-nagykereskedést is. Meg sok régi, rozsdás épületet…
A part mentén helyi kézműves bódék voltak: fafaragások, festett képek, kötött holmik. Megnéztük őket, de végül nem vásároltunk semmit. A sofőr pontosan visszajött értünk 40 perc múlva, ahogy megbeszéltük.
Webkamera, Bailey’s és egy kis csel
📲 Visszaérve a kikötőbe először a webkamerához mentünk, és integettünk haza – láttak is minket! Ezért azért tudjuk, mert sms-ben tartottuk a kapcsolatot az otthoniakkal. 😊 Aztán benéztünk néhány boltba, vettünk egy-egy hűtőmágnest, végül egy literes Bailey’s is feljött velünk a hajóra. A gond csak az volt, hogy elvileg nem lehet alkoholt felvinni, vagy ha igen, azt elveszik, és csak az utolsó napon adják vissza.
A biztonsági kapunál persze kiszúrták, de nem értettem pontosan, mit mondott az alkalmazott… és mivel senki más nem volt ott, hát gyorsan besurrantunk a kabinba a Bailey’s-szel. 😉 El is fogyott az egy liter 3 este alatt. Azért is jó volt, mert legalább melegített minket a hülye hidegre hűtött hajón.
Délután 2-kor a hajó felszedte a horgonyt, és tovább indult a következő kaland felé. Mi pedig végre bevetettük magunkat az étterembe, mert már kezdett komoly lenni az éhség. Egy kiadós ebéd után jöhetett egy kis pihenő, aztán irány a fedélzet – napozás, fürdés, és élvezni a tenger látványát, ahogy szeli a hajó a hullámokat. A nap jó erősen tűzött, de ezt egy cseppet sem bántuk.
🍕 Este vacsorára most a svédasztalos részt választottuk, valahogy most ehhez volt kedvünk – jó döntés volt, mert megint rengeteg finomság várt. Nyolckor már a hatalmas színházteremben ültünk, izgatottan szorongatva a bingó szelvényeinket: 1000 dollár volt a tét! Maga a játék kifejezetten izgalmas volt, de sajnos nem mi nyertünk. Egyébként kicsit furcsa véget ért – senki nem ugrott fel örömében, de a képernyőre kiírták, hogy melyik szelvény a nyertes, szóval valaki biztosan szerencsés volt, csak épp nem mutatta ki túl hevesen.
Ezután még jártunk egy kört a hajón, benéztünk ide-oda, játszottunk egy kicsit a kaszinóban is a pénznyelő gépekkel (ahogy azt kell), aztán végül nyugovóra tértünk – egy újabb élményekkel teli nap végén.
4. nap: Half Moon Cay, ahol a szivárvány és a zápor kéz a kézben jár
Half Moon Cay a Holland America Line magántulajdonú szigete, amit a hajótársaság rendre „a Bahamák gyöngyszemeként” emleget – és hát, nem teljesen alaptalanul. Már messziről látni lehetett a vakítóan fehér homokos partot, a pálmafákat és a türkizkék vizet, úgyhogy izgatottan készültünk a partraszállásra.
🛥️ Mivel itt nem lehet közvetlenül kikötni, kis motorcsónakokkal (tenderrel) vittek ki minket a partra. A víz annyira tiszta és sekély volt, hogy már az áthajózás is olyan volt, mintha akváriumban utaznánk.
Homok, pálmák, snorkeling – legalábbis papíron
🏖️ A sziget gyönyörű, tényleg. De… hogy is mondjam, van benne valami „turistagyár” jelleg. A parton például minden napágy és árnyékos rész fizetős. Árnyék pedig nincs túl sok – így, ha nem bérelsz semmit, marad a naptej és az imádság, hogy ne sülj ropogósra.
Mi először egy snorkel túrára mentünk – de igazából túl sok minden nem volt a víz alatt. Egy-két hal, egy kis homok, pár korallkezdemény. Akinek ez az első ilyen élménye, az nyilván élvezi, de ha már látott az ember színes halakat mondjuk Cozumelben vagy a Vörös-tengeren, akkor ez maximum egy „oké” kategória.
Ettől függetlenül jól éreztük magunkat – csak épp nem ezt vártuk a Karib-térség egyik legfelkapottabb szigetétől.
Lagúna-túra és egy kis eső
🦩 Délután részt vettünk egy Eco Lagoon Tour nevű programon is, ami egy motorcsónakos túra volt a sziget lagúnáján. A túravezető nagyon lelkes volt, rengeteg érdekességet mesélt a helyi növény- és állatvilágról – sőt, még néhány flamingót is láttunk a távolban. A barátnőmmel ezt nagyon élveztük, főleg mert teljesen más arcát mutatta a sziget, mint a zsúfoltabb partszakasz.
Fun fact: Half Moon Cay-n nincsenek állandó lakosok – minden alkalmazott a hajóról vagy másik szigetről jön, csak a látogatások idejére van élet a szigeten.
🌈 Aztán persze, ahogy az lenni szokott: jött az eső. De nem is akármilyen – igazi trópusi zuhé, aminek aztán még szivárvány is lett a vége. Vizesek lettünk tetőtől talpig, de igazából ez is csak hozzátett a naphoz. A kabinba visszatérve már csak röhögtünk rajta, hogy bármilyen vízparti programot választunk, garantált a bőrig ázás.
Este a hajón: vacsora, shopping és egy kis Jacko
🕺 Visszaérve a hajóra gyors zuhany és száraz ruha után elindultunk vacsorázni. A napi ajánlat nagyon rendben volt – különösen a lazac, amit szinte kötelező volt megkóstolni. Aztán még sétálgattunk egy kicsit a fedélzeten, vásároltunk pár apróságot. Megnézegettük a kikötéskor készült képeket, ami most nem sikerült jól, így azt nem vettem meg. Aztán 10-11 között elmentünk a diszkó terembe és megnéztünk egy Michael Jackson emlékestet, de a show meglepően profi volt, jó kis hangulatot teremtett az utolsó estéhez közeledve. Az előadás végén jött két animátor, akik mondták, hogy akkor most Jacko imitátor verseny lesz. 4-4 nő és férfi versenyzőt kértek és az egyik zenéjére mindenkinek volt 40 másodperce, hogy valami Jacko stílust előadjanak. Hát az egyik rosszabb volt, mint a másik, de jókat mosolyogtunk.
A napot egy laza beszélgetés zárta – kint üldögéltünk a fedélzeten a meleg karibi levegőben, néztünk körülöttünk a hatalmas feketeséget. Innen nem látszik a horizont, az ég és a víz ugyanolyan fekete, hiába meresztgeti az ember a szemét, csak a nagy fekete sötétség. De előjött bennünk valami morbiditás és sokszor azon gondolkodtunk, hogy milyen rossz lenne itt hajótöröttnek lenni. Aztán a hajó másik oldalán megpillantottuk a Holdat, ami igazán klassz látvány volt és volt alatta egy kis ezüst-híd is.
Összegzés? Félhomályban napozni
🌙 Half Moon Cay egy gyönyörű sziget, vitathatatlanul látványos, de számomra kicsit túl volt szervezve és túl volt árazva – minden extra pénzbe kerül, és ha nem foglalsz előre, könnyen hoppon maradsz. Ettől függetlenül szép nap volt, főleg a szivárványos záporos zárás tette emlékezetessé. És hát, hol máshol zuhanyozik meg az ember természetesen egy karibi lagúnában, majd vacsorázik egy luxushajón?
5. nap: Nassau, képeslapok, kincskeresés és kék üzemanyag?
A mai napra a Bahamák fővárosa, Nassau volt betervezve, szóval korán keltünk, gyors reggeli, majd irány vissza a kabinba a táskákért és a strandtörölközőkért. Ez utóbbit ma külön kellett kérni, szóval már kora reggel beindult a logisztika.
💙 A kiszállás meglepően gyorsan ment, és máris a kikötőben voltunk, ahol az első, ami szembetűnt: a víz színe. Nem hittem volna, hogy a kikötőben is ilyen hihetetlenül világoskék lesz a tenger – hiszen mégiscsak hajók veszik körbe, és az ember automatikusan feltételezi, hogy ezek ontják magukból a valami sötét olajos szmötyit. De lehet, hogy itt valami kék üzemanyagot használnak? Csak így tudom megmagyarázni.
Elsőként besétáltunk a kikötő fogadóépületébe, ahol természetesen rögtön lerohantak minket taxisok és programszervezők. Mi viszont csak nézelődtünk, mert a programunk már le volt foglalva, viszont még volt egy óránk indulásig, így beiktattunk egy kis városi sétát.
Az üzletek még zárva voltak, de kiszúrtuk a postát, ahová mindenképp be akartunk térni. A helyiek szerint „9 után” jön a hölgy, aki kinyitja – ez végül fél 10 lett. Karibi időszámítás. De megvettük a bélyegeket, képeslapokat, megírtuk őket, és feladtuk. Valamikor majd talán célba is érnek.
Irány a kincses sziget!
Ezután visszasétáltunk a hajóhoz, ahol újabb biztonsági ellenőrzés várt ránk: kártya, útlevél, mintha épp országot hagynánk el. (Tulajdonképpen de.)
Miközben a beszállásra vártunk, felettünk gyülekezett egy elég ijesztő, fekete felhő, de végül csak pár csepp esett le belőle. Kifogtuk.
🏴☠️ A várakozás közben összefutottunk az asztaltársainkkal, a három kedves hölggyel, és kiderült, hogy ők is ugyanarra a programra jönnek, mint mi – a Feketeszakáll kincskeresésre. Egyébként Nassauban minden második programnak ez a neve, hiszen ez volt a híres kalóz egykori otthona. Ha meg egy helynek ilyen múltja van, abból üzletet kell csinálni, ugye.
Egy kisebb kikötőbe sétáltunk, ahol felszálltunk egy hajóra, és irány a tenger – vagyis egy közeli, szabad szemmel is látható kis sziget. Az út kb. 15 percig tartott, közben természetesen mindenki a kéklő vízben gyönyörködött. A figyelmesebbek delfineket is kiszúrtak – igaz, nem a tipikus játékos fajták voltak, csak halkan, alig észrevehetően siklottak a víz alatt, de mi észrevettük őket!
🏖️ A sziget maga paradicsomi volt: hajlott pálmafák, kis színes házikók és puha, világos homokos part fogadott minket. Kaptunk snorkel felszerelést, és kezdődhetett a kincskeresés! Mindenki lelkesen vetette bele magát a vízbe, ahol egy idő után megszólalt a harang – valaki megtalálta az első „aranyat”!
Én is keresgéltem, de sajnos nem jártam sikerrel. A maszk állandóan beázott, és bár lecseréltem, az sem volt sokkal jobb. Mint kiderült, az aranyat egy ritkán szőtt, fehér szatén zsákocskába tették, amit a fehér homok és kagylók között elég nehéz volt kiszúrni – különösen, ha a nap is vakítóan tükröződött. A társaság legfiatalabb tagja viszont megtalálta az egyiket, amit nem váltott be térképre, inkább emlékbe megtartotta.
Ebéd és búcsú a szigettől
🌭🍔🍕 A program része volt az ebéd is – hamburgert, hot-dogot vagy pizzát lehetett választani. Ebéd után persze fotózás következett minden szögből: a pálmafák, a tenger, a part – és néha meg kellett várni, hogy a nap előbújjon a felhők mögül, de megérte.
A 3,5 órás program hamar eltelt, visszahajóztunk a civilizációba. A hajóra visszaszállás előtt egy kedves helyi dolgozó slaggal lemosta mindenki lábát – nehogy felvigyük a homokot a fedélzetre. Még láttuk, hogy néhányan épp egy elkerített részre mentek be, ahol rájákat lehetett simogatni. A vízben látszott is pár sötétebb folt – valószínűleg ők voltak azok, de mi kihagytuk ezt a közeli ismerkedést.
Vásárlás és Straw Market
Visszaérve még volt egy kevés időnk, így besiettünk a híres Straw Marketbe. Egy igazi élmény: szűk kis folyosók, ahol nagytermetű helyi nők ülnek a portékáik előtt, és minden turistát megszólítanak. Elég csak egy pillantást vetni valamire, máris sorolják, hogy mit nézzünk még meg, mi a legszebb, mi az ajánlat. Főleg kézműves szalma termékeket árulnak, de van póló, mágnes, ékszer is bőven. Mi gyors tempóban nézelődtünk, mert kevés volt az idő, és a kínálat is elég hasonló volt mindenhol – de azért vettünk ezt-azt: kis dobozkát, hűtőmágnest, szalma táskát. És még azt is kipróbáltuk, hogy a táskára helyben, színes raffiával rávarrják Az általunk kért nevet!
Hazafelé még betértünk egy szuvenírboltba, de túl sokan voltak, és nem fogott meg semmi, így gyorsan tovább álltunk. Végül a reggel kiszemelt kagylódíszeket vásároltuk meg a fogadóépületnél, majd visszasiettünk a hajóra. Persze ismét kártya és útlevél ellenőrzés, biztonsági kapu – de még így is 10 perccel a visszatérés határideje előtt értünk fel.
Utolsó este és éjszaka a hajón
ℹ️ A kabinban megkezdődött a szokásos esti készülődés, de ezúttal egy kis kitérővel: én elindultam a színházterembe, ahol kötelező tájékoztatót tartottak a másnapi kiszállás menetéről. Minden kabinból legalább egy főnek részt kellett vennie – így esett rám a nemes feladat. Részletesen elmagyarázták, hogyan zajlik majd a vám- és útlevél-ellenőrzés, mikor és hová kell tenni a csomagokat, mikor lehet elhagyni a hajót. Sok hasznos infót kaptunk, és miután ezeket gondosan eltároltam a fejemben, visszatértem a kabinba, hogy nekilássak a pakolásnak.
A nagy csomagolást megszakítottuk az utolsó vacsora kedvéért – irány a főétterem! Ez az este kicsit ünnepibb hangulatban telt: az asztaltársainkkal közös fotó készült emlékbe, a pincérek pedig egy búcsúzó dalt énekeltek nekünk. Egy pillanatra tényleg olyan volt, mintha egy musical fináléjába csöppentünk volna.
Vacsora után még gyorsan megvettük a reggel készült hajós fotóinkat (igen, a klasszikus „lépcsőn mosolygunk” stílusban), majd váltottunk pár szót ismét a magyar dolgozó lánnyal – igazán jófej volt, kár, hogy csak a végén futottunk össze vele többször.
🧳 Ezután folytattuk a bőröndök bepakolását. Este fél 10 és 11 között kellett kitenni a nagy csomagokat az ajtó elé, hogy éjjel összegyűjtsék, és reggelre már készen várjanak a terminálnál. A tájékoztatón külön kihangsúlyozták: ne pakoljunk be mindent! Hagyjunk ruhát másnapra. Mert volt már olyan, hogy valaki pizsamában szállt le a hajóról. De a legjobb sztori egy Halloween estéhez fűződik, amikor néhányan abban a jelmezben távoztak, amiben előző este buliztak – állítólag egy tök és egy pucér csirke is sorban állt a kijáratnál. Na, ezt azért kihagytuk. 😁
Miután a bőröndök kikerültek, kedvünk támadt egy kis bolondozáshoz. Először csak mentőmellényes fotókat akartunk készíteni a folyosón, de utólag észrevettük, hogy gyerek méretűt kaptunk le. Mindegy, legalább szoros volt és jól tartott! Az egyik szomszéd kabinból épp kijöttek, és jót nevettek rajtunk – szerintem titokban ők is követték a példánkat később.
🎥 A mentőmellényes mókából aztán valóságos improvizált filmforgatás lett: lejátszottuk a saját Titanic-verziónkat a folyosón, kiabáltunk, futkostunk, drámai arcot vágtunk. Szerencsére senki nem járt arra, különben lehet, hogy a biztonsági szolgálat vitt volna el bennünket. Vagy csak legyintenek már az ilyesmire? Mindenesetre a „filmünket” visszanézve sírtunk a nevetéstől. Oscar-díjat nem kap, de a mi szívünkben örök klasszikus marad.
A nap végén még tettünk egy utolsó sétát a felső fedélzeten. Néztük a csillagokat, hallgattuk a tenger halk morajlását, és próbáltuk elraktározni magunkban az élményt. Aztán a szokásos esti egy dolláros kaszinólátogatás sem maradhatott el – el is buktuk hősiesen mindkettőt. Majd visszatértünk a kabinba, és utoljára hajtottuk álomra a fejünket a ringatózó óceánon.
6. nap – Az utolsó reggel – búcsú a hajótól
🕘 Reggel fél 7 körül ébredtünk, valahogy egészen más volt ez a nap – csendesebb, nosztalgikusabb. Az ablakon kinézve már láttuk Miami partjait, mégis olyan volt, mintha csak egy újabb tengerre ébredős reggel lenne. Összekészültünk, majd felmentünk reggelizni a büfébe, ahol még egyszer utoljára végigkóstoltuk a kedvenceinket. Ahogy ott üldögéltünk a reggeli kávéval a kezünkben, lassan megállt alattunk a hajó – kikötöttünk Miamiban. 🌴
A kihajózás szervezetten, zónák szerint történt, hogy ne legyen tömeg és könnyebb legyen a csomagokat is rendszerezni. A mi zónánkat valamivel fél 9 után szólították. Összeszedtük a kézitáskáinkat, és utoljára csippant a fedélzeti kártyánk, ahogy áthaladtunk a kapun. Meglepően furcsa érzés volt – mintha egy korszak ért volna véget azzal a kis csipogással.
🛂 Egy hosszú folyosón át értünk be az érkezési csarnokba, ami olyan volt, mint egy reptéri csomagkiadó. Minden zónához tartozott egy-egy körhinta, így pillanatok alatt megtaláltuk a bőröndjeinket. Ezután következett az útlevél-ellenőrzés. Amíg a sorban álltunk, láttuk, hogy több embert is külön helyiségbe kísérnek – na, ekkor kezdett kicsit összeszorulni a gyomrunk. Mi van, ha…? De szerencsére minden simán ment. Egyetlen kérdés hangzott el: „Meddig maradnak?” – „Már csak egy napot,” feleltem kicsit szomorkásan. És ezzel vége is volt, kiléptünk az épületből – már hivatalosan is újra amerikai földön.
Ha csak néhány mondatban kellene megírnom milyen volt ez a karibi hajóút, így nézne ki:
Ez a hajóút egyszerre volt pihentető nyaralás, kaland, élménygyűjtés és egy jó nagy adag móka. Minden nap történt valami új: csodás helyeken kötöttünk ki, színes programokon vettünk részt, és még azokon a napokon is volt mit csinálni, amikor csak a tengert szeltük. Volt napozás, medencézés, koktélozás, színvonalas esti műsorok, vicces vetélkedők és persze rengeteg finom étel. Az egész hajó egy külön világ volt, ahol pár nap után már otthonosan mozogtunk, és ahol mindig történt valami – akár reggel 8-kor, akár este 11-kor.
A kiszállás előtti nap nosztalgikus hangulatban telt: összepakolás, búcsúvacsora, pincérek dala, egy utolsó nagy show, majd mentőmellényes bolondozás a folyosón – szinte filmbe illő pillanatok. És bár az utolsó reggel már a kikötésről, csomagokról és útlevél-ellenőrzésről szólt, mégis megmaradt a kaland érzése. Még egy utolsó pillantás a hajóra, egy utolsó kártyacsippanás – és már a miami napsütésben találtuk magunkat, bőrönddel a kézben, egy újabb élménnyel gazdagodva.
Ez a hajóút tényleg egy különleges utazás volt – rengeteget nevettünk, sokat láttunk, jókat ettünk, lazultunk, és tele lettünk emlékezetes pillanatokkal. Egy biztos: nem ez volt az utolsó! 😊
🚢 Ha kedvet kaptál, itt egy friss, gyakorlatias összefoglaló a hajóutakról!
